Lelki támasz a terméketlenség gyászfolyamatában

Tisztán emlékszem arra a sötét napra, amikor megtudtam, hogy ez a nekifutás is kudarcba fulladt. Hiába küzdöttem végig a lombikos hormonstimulációt. Egyetlen embriónk sem élte meg az ötödik napot. Hogy lehet ez? Arra még csak-csak gondoltam, hogy nehezen fog megtapadni, nehezen fog világra jönni. De hogy nincs beültethető élet, az hét év várakozás, két termékenységi műtét és a végeláthatatlannak tűnő gyászfolyamat után sorscsapásként ér. Legszívesebben haragomban megsemmisíteném a világot. Vagy inkább saját magamat. Nincs kedvem élni. Nincs erőm felkelni. Nem akarok enni. Nem szeretnék még hallani sem, de egyszer csak megszólal a kaputelefon.

 

Kinyitom az ajtót. Egymásra nézünk. A jól ismert szemek szomorúan, aggódóan és szeretetteljesen néznek vissza rám. Nem mond semmit, és én ezért végtelenül hálás vagyok neki. Egyetlen vigasztaló szó sem esne most olyan jól, mint ez az együttérző csend. Megöleljük egymást. Érzem, hogy tettre kész, hogy van terve. Azt is sejtem, hogy mindenekelőtt szeretné, ha ennék. Mert nagyon aggódik értem, hogy a szomorúságban „elfogyok”. Csak most veszem észre, hogy vállán púposan megrakott táskák sorakoznak. A konyhapulthoz lép, és elkezdi elővenni a válogatott finomságokat, melyekről tudja: ehetem is, szeretem is. „Ez tele van élettel” - mutat a százszázalékos zöldséglére. „Ebből sütök neked kakukkfüves husit, a kedvencedet” – nyúl a csirkemellfilé irányába. „Ezt uzsonnára hoztam, többet is, hogy maradjon későbbre” - s már pakolja is be a mélyhűtőbe a cukormentes pékárut. Belekortyolok a zöldséglébe. „Nagyon finom” - mondom. Tekintete kivirul.

 

Leülök a kanapéra. Mellém ül. Nem faggat, nem ad tanácsot. Csak hagyja, hogy beszéljek arról, amiről szeretnék. Az együttlét biztonsága mintha kezdene visszahozni az életbe. Sírni kezdek. Jól esik kiengedni a könnycseppeket. Közben néha kérdez, őszinte érdeklődéssel. Szeretné tudni, mit érzek, hogy vagyok. Szeretné tudni, mivel segíthet. Velem marad éjszakára. Miközben együtt vagyunk, egyre biztosabban érzem, hogy újra erős vagyok, újra elbírom, hogy most már képes vagyok egyedül is megoldani.

 

Búcsúzásnál megkérdezi: „Biztos menjek?” „Igen, rendben leszek” - mondom határozottan. De amint meghallom távolodó lépteinek hangját, hirtelen gyengülni kezdek. Elköszönés után mintha teljes súlyával újra rám szakadna a világ. Görcsbe rándul minden, amit már simának éreztem. Halkuló lépéseivel egyre inkább úrrá lesz rajtam a kétségbeesés és a félelem.

Rájövök, hogy mégsem bírom, mégsem tudom megoldani, hogy mégsem vagyok erős. De ebben a pillanatban rájövök, hogy most már nem is akarok erős lenni. Nem szeretném tartani magam. Csak azt szeretném, hogy velem legyen.

 

Mintha a lelkem egy darabja szakadna ki belőlem, elhaló hangon kiáltom: „Ne menj még!” Meghallja. Felkapja a tekintetét és visszafordul, szinte fut. Megöleljük egymást. A vonat hamarosan indulna, találkozója is lenne, de ezek most mind másodlagossá válnak. Minden más várhat. Velem marad, nem siet és nem siettet. Jelenlétének köszönhetően túlélem ezt a megsemmisítő élethelyzetet. Túlélem és erőt kapok ahhoz, hogy újra, ezredjére is nekifeszüljek a célnak.

 

Ebben a történetben a gyógyító társ édesanyám személyében érkezett el hozzám. A terméketlenség miatt érzett gyászban életmentő, ha van mellettünk egy megbízható személy. Valaki, akire rá merjük bízni a lelkünk fájdalmát, és aki ezt a másik oldalon szeretettel, empátiával tudja fogadni. Nem is olyan könnyű ilyen minőségi kapcsolatot ápolni a környezetünkben élőkkel! Sok esetben éppen a nagy fájdalmakban mutatkozik meg, hogy kivel állunk igazán őszinte és elkötelezett kapcsolatban. Ha van ilyen ember az életünkben, bátran kérhetünk tőle segítséget, erőt adó jelenlétet. Ha nincs ilyen kapcsolatunk, akkor sem maradunk egyedül, hiszen egyre több képzett szakembertől kérhetünk támogatást a meddőség élethelyzetében.

 

Fontos tudatosítani, hogy a termékenységünkért vívott csatában a lélek ápolása éppolyan fontos, mint a test karbantartása.

Éppen ezért ne sajnáljuk magunkra, a lelkünkre sem az idő, sem a pénzt, sem az energiát. Ragadjunk meg legalább egy minőségi kapcsolódást, keressünk legalább egy megbízható társat, aki támogatást nyújt a nehézségek elhordozásában. Nem kell egyedül megküzdenünk ezzel a sokszor legyőzhetetlennek tűnő óriással.

Írta:

Muzslai-Bízik Hanna