A női lélek csendje: gyász és remény között

Amikor az ősz csendje megérkezik, és a levegőben már benne van a búcsú illata, a fény is másképp ég. Gyertyák pislákolnak a temetőkben, az ablakpárkányokon, az asztalok sarkán - nemcsak azokért, akik elmentek, hanem azokért is, akik sosem érkezhettek meg igazán.

Azokért a kis életekért, akik megfogantak, majd továbbrepültek, mielőtt karba vehették volna őket. És azokért a babákért is, akik még meg sem fogantak.

Vannak nők, akik nemcsak ezen a napon gyújtanak gyertyát

Gyújtanak akkor is, amikor senki sem látja – hajnalban, lefekvés előtt, vagy egy csendes pillanatban a konyhaasztalnál.

Egy gyertyát a meg nem született gyermekéért. Azért a kis életért, akit a testükben már éreztek, de ölelni nem tudtak.

Mások azokért a gyermekekért, akik még csak a szívükben élnek – akik után vágyakoznak, gondolatban már megfogantak, de még nem érkeztek meg a valóságba.

A női léleknek van egy különleges mélysége: egyszerre képes hordozni az életet és a hiányt. Aki valaha vesztett el magzatot, az tudja, hogy a test talán elenged, de a lélek viszont őriz. Őrzi azt a kis életet, akit egyszer már befogadott. Egy apró szívverés emlékét. Egy ultrahangképet. Egy mondatot - „Nincs szívhang.”

És bár abban a pillanatban minden megállni látszott, valami mégis megszületett: egy láthatatlan, szelíd kötelék, ami örökre összeköt. Mert a kapcsolat nem a születéssel kezdődött, és nem a veszteséggel ér véget.

Vannak, akik nem a veszteség konkrét pillanatát gyászolják, hanem az elmaradt „majd”-okat. „Majd jövőre talán már hárman leszünk.” „Majd egyszer anya leszek.” „Majd lesz egy kiságy a hálószobában”. Ezek a kimondatlan álmok is veszteségek, melyeket nem írnak gyászjelentésre, de a lélek mélyén ugyanúgy fájnak.

A gyertya fényébe merülve felvillanhat a remény is

Hogy a fény nem tűnik el, csak átalakul.

Hogy a szeretet energiája nem múlik el azzal, hogy valami nem válik valóra.

Hogy a szíved még mindig képes hinni. Nem feltétlenül abban, hogy minden úgy lesz, ahogy megálmodtad, hanem abban, hogy minden hiányban ott van az élet szikrája.

Halottak napján, amikor meggyújtod a gyertyát, tedd azt a reményért is.

A saját hitedért, ami talán már annyiszor megingott.

Azért a nőért, aki te vagy: aki még mindig képes szeretni az életet akkor is, ha nem úgy adta, ahogyan szerette volna. Engedd, hogy a gyertya fénye ne csak az emlékezésé legyen, hanem hité is.

Mert minden elment baba, minden el nem érkezett élet, minden elengedett álom után marad valami:

A testedben, ami mindig érted dolgozik.

A lelkedben, ami folyton egyensúlyt keres múlt és jövő, veszteség és remény között.

És a szívedben, ami még mindig képes újra hinni.