Futunk a vonathoz két nagy gurulós bőrönddel, plusz egy-egy dugig megrakott hátizsákkal. Loholunk, mintha az életünk múlna azon, hogy elérjük-e. Pedig ez csak egy vonat! 60 perc múlva jön a következő. Ráadásul óra tízkor érünk fel az aluljáróból, menetrend szerint pont most kellene indulnia. Az applikáció nem jelez késést, s mi még azt sem tudjuk, melyik vágányhoz kell rohannunk.
Valószínűleg a legtöbben már oda se mennének. Nem csörtetnének tovább a tömegben, utat törve maguknak, csatakosra izzadva a 35 fokban. Azt hiszem, a többség már lemondott volna erről a járatról, s már azon gondolkozna, hova üljön be egy finom fagyira, amíg bevárja a következőt.
De mi futunk. Kettesével vesszük a lépcsőfokokat. Úgy emeljük magasba a giga bőröndöket, mintha habcsókkal lennének megtöltve. Pedig nagy súlyokat cipelünk. Málhásakat. Az elmúlt tizenegy évben ezerszer futottunk már inunk szakadtából épp úgy, ahogy most. Csörtetés közben, miközben testileg beleadtunk apait-anyait, belül, a lelkünk mélyén el sem hittük, hogy siker várhat ránk a célban. Sőt, szinte tudtuk, hogy kudarc lesz a vége.
Beletanultunk az esélytelenek nyugalmába. Abba a nyugalomba, ami már előre lemond a jóról.
Mintha csak azért vállalkoztunk volna tudatosan a teljesen felesleges hajszára, hogy a végén elmondhassuk: de legalább mi mindent megtettünk. Nem rajtunk múlt. Ez a gondolat megnyugtat.
Nem rajtunk múlt. Múltkor sem rajtunk múlt, most sem rajtunk múlik, és a következő kudarcnál sem rajtunk fog múlni. Mert ha saját felelősséget is éreznénk, az már talán tényleg elviselhetetlen lenne.
... A vonat végül 16 percet késett. „Ezt elértük!” - néztünk egymásra döbbenten. De érdekes, hogy velünk ilyen is történhet! Megvalósítottuk az eredeti tervet! Nem fogunk késni, suhanunk a célunk felé, sínen vagyunk.
… Bárcsak lenne hasonló tapasztalatunk a gyermekáldás vonatával is!
Bárcsak tudnánk, hogy milyen érzés elérni, rajta lenni és cinkosan összekacsintani: hékás, ezt elcsíptük! Hát mégsem vagyunk teljesen esélytelenek mi ketten!
Comments