"Két keréken az alföld legpompásabb kastélyától a végtelen rónákig"- olvasható a prospektusban. A leírás könnyű, 31 km-es, 4 óra alatt megtehető, izgalmas körtúrát ajánl csodatájakon. Tekerés közben bányatavat, végtelen pusztát, délibábot, tücsköket, madarakat, széles horizontot, alföldi idillt ígér, s a hatást egy hívogató fotóval fokozza.
"Ott a helyünk!"- kapjuk fel a fejünket a férjemmel. Biciklink van, lábunk van, jóidőnk van, kajánk van, kedvünk van. Mi kell még?
Elindulunk. Nyílik a látóhatár, szépek a tavak, csodás a kastély. Még madarakat, őzikét és nyuszit is látunk. Sőt, egy kézműves fagyi pihenőre is megállunk, ami még inkább megédesíti az élményt. Úgy tűnik, minden bejön, amit ígért a tájékoztató.
De aztán egyszer csak, derült égből villámcsapásként megszűnik a bicikliút. S mi ketten ott maradunk védtelenül az autóúton, kamionok között. Nem is értjük, hogy kerültünk ide. Eddig minden olyan szép, egyenletes és romantikus volt. Most meg hirtelen átváltottunk kipufogógázra és belopta magát a szívünkbe a félelem.
Viszonylag hamar felmérjük, hogy – akármennyire is akarunk - innen nem mehetünk más irányba, mert ott csak végtelen kukorica-és napraforgó mezők vannak. Az út szélére kihelyezett tájékoztató tábla egyértelművé teszi, hogy kőkemény autóút következik védelmet szolgáló biciklisáv nélkül.
A férjem higgadtan kezeli a helyzetet. Csak annyit mond: "ez para", és teker tovább. Felméri a terepet és látja, ez van, túl kell jutni rajta. De én megállok ott, a legveszélyesebb helyen, a száguldó autókkal teli út szélén és kiabálni kezdek: „Ki az a hülye, aki azt írta a prospektusba, hogy itt majd feltöltődsz a rónán? Itt nem feltöltődsz! Itt meghalsz!"
Nekilendülünk a halálsztrádának. Éppen olyan ez, mint a meddőségi kezelések beláthatatlan útja. Hiába az ellenszél, inam szakadtából nyomom a pedált. Minél gyorsabban túl akarok jutni rajta. Jó tudni, hogy mindeközben mögöttem van a férjem. Habár hátra nézni nem merek, bízom benne, hogy jön, és még életben van.
Körforgalomhoz érünk. Én fejben már a temetésünkön agyalok, amikor hirtelen a semmiből feltűnik a 14 km-rel ezelőtt elveszített biciklisáv. Annyira örülök, hogy félredobom a bicajt és hálát adva emelem magasba a kezeimet.
„Jaj, de jó, ezt végig csináltuk! Túléltük! Megmenekültünk! Egyben vagyunk!” - kiáltom.
Elégedetten tekerünk tovább. Mindketten visszagondolunk az útra, amit bejártunk: öt lombik, tizenegy évnyi veszteség. Ez a biciklitúra emlékeztet minket arra, hogy bármit is hozzon az élet, mi ketten valahogy minden akadályon át fogunk jutni.
Bình luận